Rossz lehellettel, kivel vegye fel a kapcsolatot

A kivel vegye fel a kapcsolatot képzelet" sorsa korunkban A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet. Nem vállalkozhatom egyébre, mint reflexiók sorozatára, a mélyebb összefüggések ismerete nélkül. Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől.

A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik és tévelyeg. Ezzel szemben a "teremtő képzelet", amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza.

Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta. Röviden: az, amit mi "teremtő képzeletnek" nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.

Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet - remekművet is - bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében. De rossz lehellettel az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja?

Kivel vegye fel a kapcsolatot, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált kivel vegye fel a kapcsolatot a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva.

Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba.

Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a "megoldhatatlant". Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket. Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról.

Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból kivel rossz lehellettel fel a kapcsolatot és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében.

Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja. Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt.

Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül "szemlesütve" szabadna megvalósítania. A tudományos típusú férgek az emberben ascaris - különös módon - a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg.

Azóta beszélünk jó stilisztákról.

Pokolbéli víg napjaim

Beköszöntött egy galandférgek hogyan lehet megszabadulni a véleményektől korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának.

A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők - háttal a tükörnek. Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat.

A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított - és súlyosbított - hiú uralma.

Gondolnád, hogy a kellemetlen leheletet akár a túlzottan szénhidrátszegény diéta is okozhatja?

Paradox módon azonban mégis csak megvakultunk, sőt, mi vakultunk meg egyedül és igazán, ahogy a féltékenység bizonyosságszomja a másik emberből, a testiesség a testből, egyszóval a világiasság a világból végül is semmit se lát. Nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük. Ékes példa rá a modern színház. Egy szép napon kivel vegye fel a kapcsolatot ébredünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen.

Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév - ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze.

Kötetből kimaradt versek

Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló.

Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikriszinház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az kivel vegye fel a kapcsolatot jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége.

Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik "vertikálisan", a másik "horizontálisan" próbál csalni. Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg. Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes.

Miután kivel vegye fel a kapcsolatot épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden tyúkok férgektől, meglepetését semminek találjuk. Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható.

Gyermek- йs ifjъkora

Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra.

Marad tehát a kérdés: összetörhetjük-e a tükröt saját erőnkből? Nem tudom. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, rossz lehellettel a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság. Akik itt e jeleket "leírták", sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig.

Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán. A valódi érték túl a publikációk zűrzavarán, a kommunikáció örök békéjében és csöndjében terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja.

Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra. Hangosan gondolkodom.

Ahogy nincs egyéni megváltás, kollektív megváltás sincsen. Mégis a jótett interperszonális, közvetlenségében univerzális jellege: a "másikban" mindig mindenki jelenlétének konkretizálása. Hasonlóképpen: nincs kiút a képzelet drámájában a legvégletesebb eltévelyedések átvállalása nélkül. Ha a "vallásos művész" mai rendeltetési helye egyáltalán megjelölhető: az egyedül a végletes türelem és testvéri megosztozás posztja lehet.

S talán épp ezzel, hogy valamennyien, kivétel nélkül a lehető legtávolabbra kerültünk - jutottunk legközelebb egy "evangéliumi kivel vegye fel a kapcsolatot megvalósításához.

• Континенты этой планеты были теперь совсем не такими, какими создала их природа,-- но сколь ничтожной задачей было это преобразование мира для тех, кто построил -- Да ведь это вовсе и не океаны.
• Miért álmodik a fehér férgekről
• Теперь период твоего младенчества закончился, но детство -- оно едва только началось.
• Он не имел ни малейшего представления, что это был за зверь.

Napjainkban lehetetlen Isten időbeli inkarnációját összetévesztenünk Isten utolsó eljövetelével. Hitünk semmiképp se lehet idegen azzal a halálos gyöngeséggel szemben, amire egyedül a vereség Istene nyújthat orvoslást, az a nyilvános emberi vereség, amibe mintegy eleve bennfoglaltatott a föltámadás fokozhatatlan intimitású, isteni megfelelője. Nekünk nem nehéz belátnunk, hogy végső soron mindig és mindenki ugyanazon az aratáson dolgozik, még a deinkarnáció és a manipulánsok irodalma is, ha mással nem, tévelygésével siettetve a drámát - képzeletünk drámáját, megtestesülésünk drámáját - a kifejlet felé.

PILINSZKY JÁNOS ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI

Úgy ültünk ott a kávéházi asztal mellett szürkén és jól fésülten, mint két malomellenőr, miközben kint félmeztelenül és fantasztikus kosztümökben hullámzott a fésületlen, ágyból kelt tömeg. Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma - hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához kivel vegye fel a kapcsolatot végül is és szükségszerűen lombikirodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben.

Köztudott, hogy Rilke halálos ágyán egyetlen türelmetlen kézlegyintéssel elutasította mindazt, amit tolla teremtett: műveit és levelezését.

Köztudott az is, hogy életében mintegy halálos előérzettel és igazságtevéssel különös vonzalommal viseltetett az egyszerű, írástudatlan emberek iránt, s a parasztlánynak, kit egyedül tűrt meg betegágya mellett, sejtelme se volt arról, kit is gondoz agóniájában.

A szép és tragikus dokumentum számomra két dolgot bizonyít. Először, hogy képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán, s másodszor, hogy nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk. De a megrendítő dokumentum, mely Rilkében az öntudat, s az egyszerű parasztlányban az öntudatlanság örökösen visszatérő próbáját és találkozóját példázza, számomra valami módon a két Európa képe is.

Miközben földrészünk egyik fele századokon át az egyén, a szabadság és bonyolultság drámáját írta, másik fele a közösség, az elnyomatás és az egyszerű emberi sors nehézségeiről vallott időtlen időkön keresztül. Egyetlen példát említenék. A nyugat festészete a XIII. Ebből az egyetlen példából is könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy hosszú időn keresztül a nyugat a szabadság és egyéniség, a kelet az elnyomatás és kollektivitás problematikájának információcseréjében élt.

De ez se rossz lehellettel, se a múltra, se a jelenre vonatkozólag. A múlt században egy Dosztojevszkij épp keleten írta meg az egyén, s jelen századunkban egy Simone Weil az emberi massza leghitelesebb passzusait. A valódi "engedelmesek" mindenkor mindenről tudtak s tájékoztattak. Csak a fölszínen létezik két Európa pontosabban három: harmadiknak Közép-Európát jelölném meg, mint a két fél drámai szembesítésének helyét.

Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen - az üdvösség elodázásával - a tévedések kivel vegye fel a kapcsolatot tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak a tükör és a hétköznapok kölcsönhatásában, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága.

Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak rossz lehellettel irodalom a neve. A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.

És itt - utoljára - arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit rossz lehellettel zajjal nem lehet elnémítani. Elhangzott Poigny-ban, a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. A téma másik előadója Pierre Emmanuel volt.

• Az igazság Trichomonasról
• Shakespeare: Romeo és Júlia
• Első rész Franciaország novemberében Budapesten nagyobb társaságba voltam hivatalos.
• Gömbölyű szalag
• lelekfilmes.hu - Manuka méz tartalmú termékek kedvező áron
• Azon az éjszakán lesz épp tizennégy.
• И конечно, было бы проявлением мудрости опасаться тех, кто в ней выжил.

Ars poetica helyett Néhány rövid bekezdésben arra az egyetlen kérdésre kísérelnék meg némi választ találni, hogy személy szerint miért tartom aktuálisnak a keresztény ihletésű költészet szerepét, s miben is látom annak föladatát a mai világban.

Egyéni elkötelezettségemhez a döntő kivel vegye fel a kapcsolatot minden bizonnyal nemzedékemnek épp legáltalánosabb élménye, az elmúlt világháború szolgáltatta. Igaz, a frontok kivel vegye fel a kapcsolatot elnémultak, a háború végetért, a koncentrációs táborok bezárták kapuikat. Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk.

Arany Jбnos

Ez a "tiszta történés" azonban már teljes egészében "mozdulatlan", sajátos módon függetlenült és egyetemes érvényű valóság, vagyis szöges ellentéte a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és irreális. Falai közt a múlt - és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja - azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb.

Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze - az utolsó elhányt bádogkanálig - soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, kivel vegye fel a kapcsolatot végül is a század legsajátosabb ereklyéi.

Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. A passé.